Gábor vagyok, 38
éves, kettős állampolgár. Magyarországon születtem és éltem fiatalkoromig, de
15 évvel ezelőtt kivándoroltam Kanadába.
Iskolai keretek
között soha nem tanultam angolul, ami tudásom volt, az főleg a filmnézés és a
zenehallgatás közben ragadt rám. Amikor már tudtam, hogy ki fogok költözni, egy
évig jártam ugyan magántanárhoz, de többet tanultam abból, hogy lefordítottam
egy dalszöveget.
Amikor kimentem,
csak alapszinten voltam angolból. Sok mindent megértettem, de beszélni csak
minimálisan tudtam. A nyelvtant nagyjából ismertem, az alapvető jelen-jövő-múlt
időket, de amikor kikerültem, hozzá kellett szoknom a régmúlt és a Present
Perfect, valamint a szenvedő szerkezet napi szintű használatához. A normál múlt
időt itt például szinte senki sem használja, a mindennapi beszédben mindent „have”-vel
mondanak.
Legeslegelőször
a munkámmal kapcsolatos szavakat, kifejezéseket kellett megtanulnom, de
szerencsére a munkatársaim türelmesek voltak és sokat segítettek. Kanadában
amúgy is mindenki jön valahonnan, volt guyanai, jamaicai, kínai, újfunlandi és francia
kanadai kollégám is, mindegyik a maga sajátos akcentusával.
Itt kint
mindenkinek megvan az egyedi kiejtése, nyelvjárása, ha csak a nagyszülei nem születtek
Kanadában, ezért mindenki elfogadja ezt a másságot, és senkit sem zavar, ha nem
tökéletesen beszélsz. A jamaikait talán a legnehezebb megérteni, ez teljesen
más dialektus, és ha ketten egymás között beszélgetnek, akkor fogalmad sincs,
mit mondanak, sőt, arra se jössz rá, hogy igazából angolul dumálnak.
Jellegzetes
kanadai (újfunlandi) angol, amikor mindig kirakják az s-t az ige után, még
akkor is, ha nem egyes szám harmadik személyben beszélnek, pl. I goes. A
kérdések végén pedig a tipikus végződés náluk az: „Eh?”
Kicsit sokként
ért ez, mert őket megérteni először nagyon nehéz volt, de mégis jó volt így,
hogy bele lettem dobva a mélyvízbe. Szerintem jobb ez így, mert rá lettem
kényszerítve, hogy gyorsabban és többet tanuljak. A kell, a „must” nagy úr! Látszólag
jobb lett volna, ha fokozatosan kapom a terhelést, de volt ismerősöm, aki
eleinte kinti magyaroknál dolgozott, és neki emiatt sokkal tovább tartott megtanulni
a nyelvet.
Szóban lazábban
kezelik a szabályokat, írásban azért a normál angolt használják. Amikor
levelezek, jobban odafigyelek a helyes nyelvtanra. Munkatársak között persze ekkor
is használok mondjuk rövidítéseket, de ha külső cégeknek írok, akkor a
hivatalos angolt alkalmazom.
Amikor
kikerültem, minden filmet felirattal néztem, és a szótár mindig kéznél volt. Mindent
kijegyzeteltem, mindennek utánanéztem. Talán 5-7 évbe telt, mikor egyszer csak
észrevettem, hogy már bármiről tudok beszélni, a filmhez nem kell a felirat, és
a szótárért sem kell nyúlni. Persze most is vannak szakszavak, mondjuk orvosi
kifejezések, amiknek utána kell néznem, de ezeket sokszor magyarul sem tudnám.
Azt hiszem, most már elmondhatom, hogy anyanyelvi szinten beszélek, de sosem
leszek 100%-os.
Ha hazajönnék,
szóban tutira le tudnék nyelvvizsgázni, felsőfokon, írásban is talán, megy a
nyelvtan tökéletesen, de lehet, hogy a helyesírásba belebuknék, mert most
autocorrect-et használok.
Ha most indulsz neki
külföldnek, tudd, hogy nem tudsz semmit. Az a szint, amin azt hiszed, hogy
vagy, nem jelent semmit. Az itthoni iskolai tanulás tankönyvekből alapnak jó,
de csak akkor válik valós tudássá, ha használod. Tanácsolom, hogy mindent
angolul nézz, hallgass, zenéket, filmeket fordíts! Nézz utána az
érdekességeknek, amik másképp vannak, mint ahogyan tanultad otthon. Beszélj,
még akkor is, ha az elején nem megy tökéletesen, de a sok próbálkozástól
magabiztos leszel!
Szerintem a
nyelvtanulás legjobb formája ez, az anyanyelvi környezet. Itt napi 8-9 órában
legalább használni kell a nyelvet, így lehetsz igazán profi. Lehet persze jó az
angolod úgy, hogy soha nem jártál külföldön, de ha azt akarod, hogy minden
szituációban, minden témában és helyen tudj beszélgetni, tárgyalni,
dokumentumokat írni, erre a szintre csakis angol környezetben lehet eljutni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése