Amikor kamasz
voltam, apukám mindig azt mondogatta nekem: „Azért tanulj nyelvet, hogy ne tudjanak eladni külföldön.” Lelki szemeim előtt ilyenkor valami elvetemült
maffiózó jelent meg, aki elrabol egy sötét sikátorban. Ugyan, hogy tudna engem
egy ilyen helyzetben a nyelvtudásom megmenteni? Legfeljebb annyit tudnék
kiabálni, hogy „Help!”. Tipikus kamaszként nem is fogadtam meg a tanácsát,
fontosabbak voltak a fiúk meg a bulik, mint az angol.
Aztán amikor
tavaly nyáron Horvátországban üdültünk, megértettem, mire gondolhatott az
édesapám. A férjem még annyit sem beszél angolul, mint én, így automatikusan
nekem adta át a tolmács szerepét. Öreg hiba volt. Ő azt hitte, hogy emlékszem
még annyira az iskolai évekből, hogy az étteremben rendelni tudjak, és ha
eltévedünk, akkor megértsem az útbaigazítást. Tévedett.
Az első felsülés
egy vendéglőben ért, ahol az étlapot ugyebár idegen nyelven írták. Mivel
horvátul még annyira sem tudok, mint angolul, ezért megpróbáltam kisilabizálni
az angol menüt – sajnos nem sok sikerrel. Gyakorlatilag senki sem azt kapta,
amit az én tolmácsolásom segítségével megrendelt. A vega lányom zöldségtál
helyett oldalast, a rántott húshoz szokott fiam egzotikus tenger gyümölcseit, a
férjem pedig a pizzájára kolbász és hagyma helyett juhtúrót és ananászt. Amikor
a desszertre került a sor, a gyerekek gonosz módon letorkolltak: „Szerintem
mutogassunk a pincérnek, még úgy is jobban meg fog minket érteni, mint anyu
nyelvtudásával.” Kudarc 1.
A második kínos
eset a belvárosban történt. Kissé elkeveredtünk a sok kanyargós utcácska labirintusában.
Férjem a térképet böngészte, a gyerekek látványosan unatkoztak, mire én nagy
magabiztossággal odaléptem egy járókelőhöz. A magabiztosság csupán eddig a
pillanatig tartott. Amikor ugyanis meg kellett szólalnom, már csak hebegtem-habogtam:
„Ööö… izé, where… hol lenni… the… bigyó… ez a múzeum?”
Amikor már túl sokáig
makogtam, a nagylányom egy határozott mozdulattal félretolt, és közölte az illetővel,
hogy: „Excuse me, could you tell me the way to the Folk Museum, please?”
Kiderült, hogy az amúgy németes lányom délelőtt a strandon napozva okos-telefonja
segítségével vett magának néhány gyors nyelvleckét. Hogy lehet, hogy neki pár
óra alatt belement a tudás a fejébe, nekem meg pár év alatt sem sikerült?
Kudarc 2.
Harmadszor a
szállodánkban égtem be. Mondjuk az is egy tény, hogy borzalmas volt a hotel. A
tengerre néző kilátás helyett nézhettük a szomszédos ház tűzfalát. A
szomszédunk egész éjjel hangoskodott, zenét hallgatott, kiabált, nem bírtunk
tőle aludni. Ráadásul szörnyen meleg volt, erről persze nem a szálloda tehet,
de arról már igen, hogy spalettákról elfelejtettek gondoskodni, a légkondicionáló
pedig nem működött. Mit volt mit tenni: reklamáltam. Azaz hogy: próbálkoztam.
A recepciós
kiválóan beszélt angolul, és eleinte elnéző mosollyal tűrte a mekegésemet.
Próbálkozott nálam németül és franciául is, de ezeken a nyelveken még annyit
sem bírok kinyögni, hogy nem értem, amit mond. Aztán kicsit idegesebb hangon
igyekezett győzködni a… nem tudom miről, mert nekem az egész egy nagy
hablatyolás volt. Aztán mutatta nemzetközi non-verbális jellel, ujjait
összedörzsölve, hogy ha ennél jobbat akarunk, akkor fizessünk szépen. Mit volt
mit tenni? Hosszas kínlódás után lett tengerre néző, csendes és hűs szobánk –
sok-sok euróval többért. Kudarc 3.
Vajon tényleg
totális kudarcra vagyok ítélve? De én nem akarok a telefonomból útbaigazítást
kérni! Nem akarok útikönyvet lapozgatva pizzát kérni! Nem akarok a nyelvtudásom
hiányosságai miatt éhes halni, eltévedni, ráfizetni!
Pár hónappal
azután, hogy beiratkoztam a váci Deutsch Haus – English House nyelviskolába,
rögtön adódott is egy valós helyzet, hogy élesben is kipróbáljam, mennyit
fejlődött a nyelvtudásom. Ennek köszönhetően aztán sok-sok forintot spóroltam
meg a családunknak, és erős túlzással az életünket is megmentettem. Méghozzá
egy idegen országban. Hogy hogyan? Jövő héten megtudhatod. Legközelebb ugyanis
arról fogok írni, hogyan boldogultam arab földön az angol nyelv segítségével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése