Soha nem
értettem, hogy van az, hogy amikor a lányom felidéz valamit, amit még elsős
vagy másodikos korában tanult, még arra is emlékszik, hogy az ábra vagy vers a
könyv bal vagy jobb oldalán volt, és annak is a felső vagy alsó csücskében. Azt
sem tudom felfogni, hogyan képes a férjem annyi információt memorizálni, ami
egy tárgyaláson elhangzik. Soha nem jegyzetel! (Néha, ha nagyon hosszú a megbeszélés,
diktafont használ.) De ha megkérdem, mit mondott az igazgató, az osztályvezető
vagy az új gyakornok, szinte szóról-szóra fel tudja idézni. A fiam, amikor hat
évesen írni tanult, rendkívül megküzdött a betűkkel. Aztán hallottunk olyanról,
hogy homokpad, és amikor abba kellett a teljes kezével, szinte az egész
testével írnia a betűket, sokkal jobban rögzültek benne.
A lányom tehát vizuális (látás) típus. A tankönyvei
úgy néznek ki, mint egy műalkotás. A különböző fontos információkat sárga,
rózsaszín, illetve zöld kihúzóval teszi hangsúlyossá. Ő ugye németet tanul az
iskolában, és nála a Der a zöld, a Die a pink, a Das pedig a sárga. Nemcsak
hogy az ábrák segítségével tanul, hanem ő maga is különféle rajzokkal egészíti
ki a könyv szövegét. És most ne irkafirkákra gondoljatok, hanem a témához
kapcsolódó táblázatokra, grafikonokra, stb. Mindenféle nyilakkal,
szimbólumokkal tarkítja a tanulnivalóit; számomra olyan minden jegyzete, mintha
hieroglifákkal volna tele, de állítólag ő ezen kiigazodik. Amikor meséltem
neki, hogy a jobb agyféltekés angol keretein belül elmetérképet is szoktunk
csinálni, rádöbbent, hogy ő ezt a módszert már önkéntelenül alkalmazza. Ő
szavakat vagy verset csakis úgy tud tanulni, ha látja, olvassa, esetleg újra
meg újra leírja őket.
A férjem viszont
auditív (hallás) típus, azaz hallás
után tanul a leghatékonyabban. Számára a hangok segítenek a tanulásban. Fontos
neki a ritmus, nem véletlenül van, hogy az összes nyelvtudása az angol
nyelvű számokból származik. Amúgy is, ha tanul, közben is mindig szól a zene. Ha
előadást kell tartania, néha megkér, hogy olvassam fel neki, így mászik bele az
információ az agyába. Ha épp nem vagyok ott, felolvassa magának, rögzíti, aztán vezetés
közben, vagy a fürdőszobában hallgatja, hogy memorizálni tudja. Aki ilyen
típus, az az idegen szavakat is így tanulhatja meg könnyedén. Állítólag amikor az
iskolában a Himnuszt kellett megtanulnia, készített belőle magának egy rapes
változatot, amit aztán a bolondballagáson is előadtak.
Ő ugye hallás után
jegyez meg mindent, de a verbális (beszéd)
típusnak az a fontos, hogy leírja, megfogalmazza, majd később előadhassa (akár
drámai módon) azt, amit tanult. Az ő barátaik a szavak. Ha valaki ilyen típus,
akkor szerezzen magának egy társat, akivel beszélgetve szinte játszi
könnyedséggel rögzül az agyban a tudás. Neki lenne igazán fontos nyelvtanulásnál
az anyanyelvi közeg, vagy legalábbis az interneten való csevegés.
A fiam egy
ritkább kategóriába tartozik, a kinesztetikusba
(mozgás). Ő úgy tud tanulni, ha közben mozog, ha használhatja a kezét, a testét.
Imád építőkockákkal játszani, szívesen fest óriási mozdulatokkal
csomagolópapírra, imádja a szemléltető-eszközöket. Szegénynek nagyon nehéz az
iskolában sokszor 45 percet egy helyben ülnie, érkeznek is az intők, hogy „Bálint
megint ficánkolt”, „Bálint képtelen öt percnél tovább egy helyben ülni”, stb.
Mennyivel jobb volna, ha a szavakat eltapsolhatná, ha egy nagy fitness-labdán
gurulva memorizálhatná a tanulnivalót. Azt tanácsoltam neki, amikor nyelvtant
tanul, minden egyes igéhez társítson egy mozgást, úgyhogy ő nyelvtanulás közben
üt, rúg, ugrál.
Létezik még a logikai típus, aki rendszerben gondolkozik,
szereti látni az összefüggéseket, és mindennek tudni akarja az okát. Nekik
nehéz a rendhagyó igéket megtanulniuk, és mondjuk azt, hogy ha a „used to” után
szótári alak jön, akkor a „be used to” után miért ing-es. Ő a nagy listaíró,
ilyesmi lehet talán az édesapám.
A taktilis típus számára elengedhetetlen,
hogy megérintse a dolgokat, és tapasztalati benyomásokat szerezzen. Egy ilyen
típusnak szerintem elég nehéz lehet az elvont nyelvtanulás.
Van még az intraperszonális (magányos) típus, aki
egyedül szeret tanulni, belső motivációból, belemélyedve, illetve az interperszonális (társasági) típus, aki
viszont épphogy társakkal, csoportban tanul könnyebben, megbeszélve a
tananyagot.
És hogy én hová
tartozom? Valahogy úgy érzem, egyikbe sem, és mindegyikbe egyszerre. Kevés
olyan ember van, aki vegytisztán csak az egyikbe sorolható, a legtöbbünkben
keveredik többféle típus. Nagyon fontos, hogy megismerjük magunkat, beleértve a
számunkra leghatékonyabb tanulási formát. Ezért is járok ide a nyelviskolába,
mert számomra ez a legmegfelelőbb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése