Várom a válaszod!

Amikor tini voltam, a Pajtás újságban rendszeresen jelentek meg hirdetések, melyekben külföldi fiúk-lányok levelezőpartnereket kerestek. Nagymamám egyszer lelkesen mutatta nekem:”Nézd csak, itt egy helyes svéd kislány, akár magyar levelezőtársat is keres, angolul!” (Az, hogy hogyan került nagymamám keze ügyébe egy ifjúsági magazin, a múlt rejtélye).

Kényszeredetten mosolyogtam, és mivel az orrom alá dugta, kénytelen voltan én is megnézni annak a helyes kislánynak a fotóját, és elolvasni a bemutatkozó szövegét. Lindának hívták, 12 éves volt, akárcsak én, és Stockholmban élt. Valószínűleg a Modern Talking-nak köszönhetem, hogy ő lett életem első „penfriend”-je. Ugyanis az Europe mellett ezt nevezte meg kedvenc együttesének.

Leültem, és az angol tankönyvem mintalevelét segítségül véve fogalmaztam neki egy bemutatkozó levelet. Nevem, korom, családom, kedvenceim, szokásos témák. Rózsaszín levélpapírra, sorvezetővel. Az esélytelenek nyugalmával adtam postára a levelet, sőt, meg is lepődtem, milyen drága – na ja, mert korábban még soha nem küldtem el semmit légipostával. Aztán pedig azon lepődtem meg, hogy kb. két hét elteltével egy furcsa bélyeggel ellátott, szokatlan formájú borítékot találtam a postaládánkban. Linda válaszolt!

Fogalmazhatnánk úgy, stílusosan, hogy „This was the beginning of a beautiful friendship”. Onnantól kezdve ugyanis állandósult a levelezésünk. Egyre többet írtam, és ő egyre részletesebben válaszolt. Fotót küldött magáról, családjáról, szobájáról, és egy csomó információt osztott meg az életéről. Az ő angoltudása természetesen sokkal jobb volt, mint az enyém, ezért gyakran kellett a szótárt lapozgatnom. Bizony, akkor még nem voltak online szótárprogramok, ezért az Országh-féle nagy (nagyon nagy és nehéz) szótárt nyálazgattam. Aztán ezek a szavak, kifejezések szép lassan beépültek a tudásomba.

Amikor már kezdett lendületesebben menni a dolog, vérszemet kaptam. Kerestem magamnak egy másik „penpal”-t, méghozzá, ha lúd, legyen kövér, egyenesen japánból! Aztán lett egy amerikai levelezőtársam is. Utána pedig egy algériai. Egy idő után ez egyfajta spirállá vált, mert léteztek úgynevezett „friendship-book”-ok. Ebbe az ember beleírhatta a nevét, korát, címét, esetleg pár szót magáról, továbbadhatta valamelyik levelezőpartnerének, aki szintén ezt tette, és mire betelt ez a pici könyvecske, kb. 20-30 névvel gazdagodhatott a fb (nem facebook, friendship book!) gazdája. Én ennek segítségével gyakorlatilag körbeleveleztem a világot!

Szüleim egyre több pénzt költöttek bélyegekre, de ők ezt befektetésnek tekintették a nyelvtanulásba, és örültek, hogy a gyerekük normális hobbit talált magának, és nem egész nap a tévét nézni, hanem lázasan levelezget. A levelezéseim csúcspontjának azt tekintem, amikor Linda egyszer Magyarországra látogatott, és velem is találkozott. Persze szóban jóval nehezebb volt a kommunikáció, mint írásban, de azért nem vallottam teljes kudarcot.

Az ilyenfajta levelezés ma már természetesen (sajnos) a múlté. De az írott szöveg megértésének, és az írásban való önkifejezésnek a szükségessége azóta sem csökkent, épp ellenkezőleg! Tehát ma is levelezhetünk idegen nyelven, csak kissé másképp, mint 20-30 éve. A borítékot, a bélyeget, a levelezőpapírt és a postát felváltotta az internet.

A virtuális világ berobbanásakor sokkal könnyebbé vált a levelezőtársak megtalálása. Léteznek idegen nyelvű chat oldalak, ahol különböző korú, nemű és nemzetiségű emberek keresnek maguknak levelezőtársat. Egyrészt, hogy ismerkedjenek (ne gondoljatok társkeresésre, csak barátságról van most szó!), másrészt, hogy gyakorolják a nyelvet. Ránéztem egyre, és megmondom őszintén, a zulun és a hottentottán kívül gyakorlatilag minden más nyelvhez akadt legalább egy levelezőtárs.

Persze fontos ilyenkor az alapvető biztonsági előírások betartása, hogy ne áruljunk el magunkról túl intim információkat, illetve bizalmas adatokat, nehogy zaklatók céltáblájává váljunk. De ezen felül lazán és kötetlenül mehet a csevegés bármilyen témáról.

Sőt, akár az érdeklődési körünknek megfelelő társakat is találhatunk. Elég belépni egy-egy külföldi tematikus csoportba, és máris beszélgethetünk a főzésről, autókról, sportról, varrásról, zenéről, akármiről. Először kommenteket írhatunk, aztán ha kialakul a szimpátia néhány taggal, akkor magánlevelezésben folytathatjuk. És majdnem olyan lesz minden, mint a Modern Talking idején…

Filmek eredeti nyelven

Múltkor a fiam kapásból rávágta a kérdésre a választ az angol házi feladatomban. Mikor döbbenten kérdeztem, hogy ezt meg ugyan honnan tudja, akkor úgy nézett rám, mintha egy őskövület volnék. „De Anya! Ezt mondja a Neo a Mátrix-ban.” Ja, vagy úgy! De honnan tudja, hogy mit mond angolul Keenau Reeves? Én csak annyit hallottam tőle anno, hogy „Nincs kanál.” Vajon mikor hallotta azt a fiam, hogy „There is no spoon”? (Amúgy a feladatom a fürdőszobában található ill. nem található tárgyakról szólt, mellőzött mindenféle filozófiát, de ez most itt lényegtelen). Erre megtudtam, hogy mostanában minden filmet eredeti nyelven néz meg, hogy fejlődjön a nyelvtudása.

A külföldi filmek nézésének három fajtája létezik.

1. Az ember szép kényelmesen hallgatja magyar szinkronnal - közben viszont zéró darab angol szót vagy kifejezést tanul meg. Kezdőknek ideális, fejlődési lehetőség a nullával egyenlő.

2. Csak az idegen nyelvű változatot nézzük/hallgatjuk, és megpróbáljuk a cselekményből, a szövegkörnyezetből kikövetkeztetni az ismeretlen dolgokat. Csak haladóknak!

3. Ez az arany középút. Eredeti nyelven van a film, alatta viszont ott fut a magyar felirat. Így halljuk az idegen nyelvű szöveget, de ha nem értjük pontosan, miről van szó, ott a lehetőség az ellenőrzésre. Aki nem profi, annak talán ez a legjobb lehetőség, egyedül azt nem szeretem benne, hogy elég fárasztó dolog a képi történéseket is nézni, és közben olvasni is a mondatokat.

4. Az is jó ötlet, hogy először az ember megnézi a filmet magyarul, hogy tisztában legyen a lényeggel, és utána újra megnézi, de ezúttal már idegen nyelven. Emlékei alapján így könnyebb a kikövetkeztetés.

Filmet nézni tehát nagyon jó dolog idegen nyelven, mégis van néhány hátulütője. Az egyiket épp a fiam produkálja: az összes káromkodást tudja, és természetesen magas szinten alkalmazza is. Nálunk otthon nem a „B… meg”-ek röpködnek, hanem a „F… you”-k. Egyszóval akinek a gyereke eredetiben néz filmeket, az készüljön fel ezekre a kellemetlen mellékhatásokra is.

A második, hogy az elvont mondanivalójú filmeket elég nehéz megérteni, és itt arra is kevesebb lehetőség van, hogy kikövetkeztessük a történetből a mondandót. Ezeket csak akkor ajánlom, amikor már a folyékony szöveget is jól érti valaki.

Harmadik probléma, hogy sok amerikai film olyan szleng nyelvet használ, ahol nemcsak a kifejezések nem felelnek meg az irodalmi kívánalmaknak, de rengeteg nyelvtani hiba is van bennük. Hiába tanulom meg szépen, hogy az angolban egyes szám harmadik személyben nem a „do”-t hanem a „does”-t használjuk, és azt is, hogy angolban nincs kettős tagadás, ha azt hallom egy filmből, hogy „She don’t love nobody.” Tehát a nyelvvizsgára azért mégsem erre kellene alapozni.

A negyedik hátrány, hogy nyelvből azért igencsak szűkös a választási lehetőség. Legnagyobb tárháza az amerikai filmeknek van. Ez nem rossz, de ha valaki az angol kiejtést szeretné hallani, akkor erre jóval kevesebb a lehetősége. Ausztrál vagy dél-afrikai dialektusról nem is beszélve. Pláne más egyéb nyelvről. Francia filmek még akadnak, németből és olaszból is találni néhányat, de nagyobb kutatómunkára van szükség, ha valaki finn, portugál vagy bolgár filmet akarna nézni. A holt nyelvek pedig teljesen kizárva: nem hiszem, hogy léteznek latin, ógörög vagy eszperantó filmek.

Én azért mégiscsak ajánlom, hogy eredeti nyelven nézzétek a filmeket. A kisgyerekek például egy csomó nyelvtudásra tehetnek szert, ha nem magyarul nézik a meséket. Ezek a történetek annyira egyszerűek, és a képi világ annyira visszaadja a történéseket, hogy nagyon könnyű megérteni őket. Ők nagyon fogékonyak a nyelvre, és ha nem is fognak tudni ezek alapján kristálytiszta nyelvtani szabályokat megfogalmazni, a szavak ragadni fognak rájuk. Lásd. Dóra, a felfedező: „Let’s go!” Másik kellemes hozománya, hogy a kiejtés szép lassan beléjük ivódik.

Az internet tele van eredeti nyelvű mesékkel és filmekkel, a képzelet szab csak határt. Kalandra fel. És: „Let’s go!”

Videókkal – nyelveket

Múltkor megosztottam veletek a különböző tanulási típusokkal kapcsolatos felfedezéseimet, és rögtön szembe is találtam magamat egy problémával. Alapból milyen jó, amikor valaki megismeri magát annyira, hogy tudatosítja a saját típusát, és akkor ehhez illő foglalkozást választ magának: a jó térlátásúból mérnök lesz, a vizuális típusból képzőművész, a kinesztetikusból sportoló vagy fizikai munkás, az auditívből pedig énekes (persze nem mindig ennyire sarkítva).

Ám mi történik, ha az ember ezt a nyelvtanulásra próbálja alkalmazni? Ha meg akarok tanulni egy idegen nyelvet, akkor meg kell azt értenem írásban is, és szóban is (olvasás és hallott szöveg értése), valamint ki kell tudnom fejezni magamat azon a nyelven, szintén írásban és szóban is (fogalmazás és beszéd). Ehhez legalább kétféle eszköztárra van szükségem. Rendelkeznem kell az adott nyelv szókincsével, és értenem kell a nyelvtan rendszerét is, hogy a szavakat mondatokká, a mondatokat pedig összefüggő szöveggé rakhassam össze.

Ha ebbe jobban belegondolok, akkor máris elbukott a tanulási stílusokra vonatkozó stratégiám, mert egyértelmű, hogy bármennyire is logikus gondolkodásúnak is tartom magamat, nem úszhatom meg a szótanulást, és akármennyire is jók a verbális készségeim, attól még meg kell értenem, sőt alkalmaznom is kell a nyelvtani szabályokat is. Ugyanígy auditívként is kénytelen leszek olvasni, és vizuálisként sem úszhatom meg a hallott szöveg értését.

Ezért most számba veszem azokat a lehetőségeket, amelyekkel ezeket a különböző készségeket erősíthetem. Most ezek közül a videókra hegyezem ki a cikket.

Szerintem nekünk, akik a XXI. században élünk, sokkal könnyebb dolgunk van, mint az évtizedekkel ezelőtt nyelvtanulásba fogókat. Egyszer hallottam Göncz Árpádot angolul beszélni, aki amúgy perfektül tudott írni-olvasni, ő fordította le például a „Gyűrűk urá”-t. De a kiejtése enyhén szólva is megmosolyogtató volt, mert ő ugye a börtönévek alatt könyvekből tanulta a nyelvet, és biztosan nem volt lehetősége angol oktatóvideókat nézni. Arra is emlékszem, amikor oroszórán tanár nénink elővett egy hatalmas ósdi magnót, és magnószalagokról hallgattuk a „Puszty vszigdá búgyet szoncé”-t. 

Később annak örültünk, ha a tankönyveinkhez kaptunk egyáltalán bármiféle kazettás hanganyagot, és tanáraink néhanapján egy-egy VHS-videókazettás részt is levetítettek nekünk órán, pl. olyan szituációkkal, ahol útbaigazítást kérnek, vagy ruhát vásárolnak egy boltban. Újabb évtizednek kellett eltelnie a CD-s/DVD-s korszak beköszöntéig, amikor már komplett oktatóvideókról tanulhatták a diákok a nyelvet. Igazi forradalmat aztán az internet beköszönte jelentett, amikor is rengeteg anyag felkerült a világhálóra. Ma már elég egy kattintás, és gyakorlatilag bármit megtalál az ember.

Gyerekeknek a legjobb idegen nyelvű mondókákat és dalokat hallgatniuk. A dallamok eléggé bugyutácskák, a rajzok meglehetősen silányak, és a rövid történetek is eléggé idétlenek, de tény, hogy ha egy gyerek rájuk kattan, akkor a sokszori ismétlésnek köszönhetően észrevétlenül kúszik bele a fejükbe a kiejtés, a szavak, a mondatszerkezet.

Szituációk tömkelege van fent a neten. Akármilyen élethelyzetről is tanulunk épp, biztosan találunk rá jó kis jelenetet. Ezeknek szerencsére sokszor alkotóeleme a humor, pl. azt hiszik a nyelviskolában a tanárra, hogy ő is új diák, vagy az étteremben elsózták a levest, stb., de szerintem ez lazábbá teszi a tanulási folyamatot.

Ha nem értünk egy nyelvtani problémát, érdemes rákeresni a neten, mert ott angol anyanyelvű tanárok magyarázzák el nekünk szemléletes példákkal, amiket lehet, hogy könnyebben megértünk, mint a tankönyv magyarázatait, ráadásul a kiejtés is autentikus.

Amikor egy adott téma szavait akarjuk megtalálni, jó kis rajzos videókat találunk ezek összefoglalásáról, így talán jobban megmaradnak a memóriánkban. Pláne ha ezekhez is tartozik dal, bár arra készüljünk fel, hogy annyira bele fognak mászni a fejünkbe, hogy még autóvezetés és mosogatás közben is ezeket fogjuk dúdolni. Végül is ez a cél, nem?

Ha direktben rá akarunk keresni valamilyen minket érdeklő szócsoportra, nyelvtani részre, vagy témára, akkor a legjobb nem magyarul beírni a keresőbe (mondjuk „napok angolul”), hanem angolul („English days”), mert akkor sokkal több találatot kapunk, jobban tudunk mazsolázgatni a kínálatból.

A videós tanulás leghatásosabbja pedig maguknak az autentikus angol vagy amerikai tévéműsoroknak, híradóknak, filmeknek, klippeknek a megnézése/meghallgatása. Arról fogok később majd írni, hogyan tud egy magamfajta botcsinálta angoltanuló ezekből bármit is kihámozni.

Tanulási típusok

Soha nem értettem, hogy van az, hogy amikor a lányom felidéz valamit, amit még elsős vagy másodikos korában tanult, még arra is emlékszik, hogy az ábra vagy vers a könyv bal vagy jobb oldalán volt, és annak is a felső vagy alsó csücskében. Azt sem tudom felfogni, hogyan képes a férjem annyi információt memorizálni, ami egy tárgyaláson elhangzik. Soha nem jegyzetel! (Néha, ha nagyon hosszú a megbeszélés, diktafont használ.) De ha megkérdem, mit mondott az igazgató, az osztályvezető vagy az új gyakornok, szinte szóról-szóra fel tudja idézni. A fiam, amikor hat évesen írni tanult, rendkívül megküzdött a betűkkel. Aztán hallottunk olyanról, hogy homokpad, és amikor abba kellett a teljes kezével, szinte az egész testével írnia a betűket, sokkal jobban rögzültek benne.

A lányom tehát vizuális (látás) típus. A tankönyvei úgy néznek ki, mint egy műalkotás. A különböző fontos információkat sárga, rózsaszín, illetve zöld kihúzóval teszi hangsúlyossá. Ő ugye németet tanul az iskolában, és nála a Der a zöld, a Die a pink, a Das pedig a sárga. Nemcsak hogy az ábrák segítségével tanul, hanem ő maga is különféle rajzokkal egészíti ki a könyv szövegét. És most ne irkafirkákra gondoljatok, hanem a témához kapcsolódó táblázatokra, grafikonokra, stb. Mindenféle nyilakkal, szimbólumokkal tarkítja a tanulnivalóit; számomra olyan minden jegyzete, mintha hieroglifákkal volna tele, de állítólag ő ezen kiigazodik. Amikor meséltem neki, hogy a jobb agyféltekés angol keretein belül elmetérképet is szoktunk csinálni, rádöbbent, hogy ő ezt a módszert már önkéntelenül alkalmazza. Ő szavakat vagy verset csakis úgy tud tanulni, ha látja, olvassa, esetleg újra meg újra leírja őket.

A férjem viszont auditív (hallás) típus, azaz hallás után tanul a leghatékonyabban. Számára a hangok segítenek a tanulásban. Fontos neki a ritmus, nem véletlenül van, hogy az összes nyelvtudása az angol nyelvű számokból származik. Amúgy is, ha tanul, közben is mindig szól a zene. Ha előadást kell tartania, néha megkér, hogy olvassam fel neki, így mászik bele az információ az agyába. Ha épp nem vagyok ott, felolvassa magának, rögzíti, aztán vezetés közben, vagy a fürdőszobában hallgatja, hogy memorizálni tudja. Aki ilyen típus, az az idegen szavakat is így tanulhatja meg könnyedén. Állítólag amikor az iskolában a Himnuszt kellett megtanulnia, készített belőle magának egy rapes változatot, amit aztán a bolondballagáson is előadtak.

Ő ugye hallás után jegyez meg mindent, de a verbális (beszéd) típusnak az a fontos, hogy leírja, megfogalmazza, majd később előadhassa (akár drámai módon) azt, amit tanult. Az ő barátaik a szavak. Ha valaki ilyen típus, akkor szerezzen magának egy társat, akivel beszélgetve szinte játszi könnyedséggel rögzül az agyban a tudás. Neki lenne igazán fontos nyelvtanulásnál az anyanyelvi közeg, vagy legalábbis az interneten való csevegés.

A fiam egy ritkább kategóriába tartozik, a kinesztetikusba (mozgás). Ő úgy tud tanulni, ha közben mozog, ha használhatja a kezét, a testét. Imád építőkockákkal játszani, szívesen fest óriási mozdulatokkal csomagolópapírra, imádja a szemléltető-eszközöket. Szegénynek nagyon nehéz az iskolában sokszor 45 percet egy helyben ülnie, érkeznek is az intők, hogy „Bálint megint ficánkolt”, „Bálint képtelen öt percnél tovább egy helyben ülni”, stb. Mennyivel jobb volna, ha a szavakat eltapsolhatná, ha egy nagy fitness-labdán gurulva memorizálhatná a tanulnivalót. Azt tanácsoltam neki, amikor nyelvtant tanul, minden egyes igéhez társítson egy mozgást, úgyhogy ő nyelvtanulás közben üt, rúg, ugrál.

Létezik még a logikai típus, aki rendszerben gondolkozik, szereti látni az összefüggéseket, és mindennek tudni akarja az okát. Nekik nehéz a rendhagyó igéket megtanulniuk, és mondjuk azt, hogy ha a „used to” után szótári alak jön, akkor a „be used to” után miért ing-es. Ő a nagy listaíró, ilyesmi lehet talán az édesapám.

A taktilis típus számára elengedhetetlen, hogy megérintse a dolgokat, és tapasztalati benyomásokat szerezzen. Egy ilyen típusnak szerintem elég nehéz lehet az elvont nyelvtanulás.

Van még az intraperszonális (magányos) típus, aki egyedül szeret tanulni, belső motivációból, belemélyedve, illetve az interperszonális (társasági) típus, aki viszont épphogy társakkal, csoportban tanul könnyebben, megbeszélve a tananyagot.

És hogy én hová tartozom? Valahogy úgy érzem, egyikbe sem, és mindegyikbe egyszerre. Kevés olyan ember van, aki vegytisztán csak az egyikbe sorolható, a legtöbbünkben keveredik többféle típus. Nagyon fontos, hogy megismerjük magunkat, beleértve a számunkra leghatékonyabb tanulási formát. Ezért is járok ide a nyelviskolába, mert számomra ez a legmegfelelőbb.