2018. március 21., szerda

Nyelvtan

Nyelvtan, bleee! Ha ezt a szót az iskolában meghallottam, már rosszul voltam tőle. Mutató névmás, feltételes mód, birtokos jelző, célhatározó… Egyáltalán, minek tanulni a nyelvtant? A gyerek hallja, ahogyan az emberek a környezetében beszélnek, és szépen (már persze ha szép mintát hall) megtanulja helyesen egymás mellé rakosgatni a szavakat, anélkül, hogy tudná, hogy toldalékos főnevet használ, múlt idejű igét, tárgyas ragozásban persze, megfűszerezve egy jó kis indulatszóval. („Aú, megégettem a kezemet!”)
Amikor elkezdtem nyelvet tanulni, én sem csináltam mást, mint a kisgyerekek: egymás mögé pakoltam a szavakat, és kész. Végül is így is meg tudja értetni magát az ember, nem? Igen is, nem is.
Először is meg kell határozni, mi a célja a nyelvtanulásnak. Lazán elbeszélgetni egy külföldi nyaralás során, kézzel-lábbal kiegészítve, avagy érettségit vagy középfokú nyelvvizsgát tenni? Különbséget kell tenni aközött, hogy egy idegen ajkúval akarjuk úgy-ahogy megértetni magunkat, vagy hivatalos levelezést kell a későbbiekben folytatnunk cégekkel. 
Az előbbi esetekben elég a rendszer nélküli pakolgatás, mondván, úgyis megérti, hogy ha azt mondom „Sorry, no English” ahelyett, hogy „I’m really sorry, I don’t speak English very well.” Az utóbbi esetben viszont kőkemény követelmény a nyelvtan ismerete. Persze arról is elmélkedhetnék itt most, hogy mondjuk a nyelvvizsgán mi a túrónak nyomatják annyira a Reported Speech-t, miközben élőszóban szinte csak szó szerinti idézést hall az ember.
Szerencsére a nyelvvizsgák rendszere a Rigó utcai őskőkor óta lazulni látszik; talán ők is felismerték, hogy a kompetencia alapú vizsgáztatás sokkal értelmesebb, mint a holt szabályok számonkérése merev módszerekkel. (Erről fog szólni amúgy a jövő heti írásom). 
Amikor elkezdtem tanulni az angolt, a tanárunk viccelődve elborzasztott bennünket, hogy az angolban 12 alap-igeidő van, plusz még jönnek hozzá olyan fincsiségek, mint a „used to” meg a „be going to” szerkezet. Ez egy magyar embernek, aki számára csupán és simán múlt, jelen és jövő létezik, ez átláthatatlan. Főleg, ha mondjuk a „Future Perfect Continuous”t nézzük, nehezítve szenvedő szerkezetben. „It will have been being written…” Oh, my God, hogy stílusos legyek. 5 (!!!) szóból áll egyetlen ige!!! Minek?
És tényleg, minek is. Közvélemény kutatást tartottam külföldön élő ismerőseim között, hogy a számtalan igeidő közül mennyi használnak a valós életben, és a válasz az volt, hogy átlagban ötöt-hatot. Tehát ennyit bőven elég volna megtanulni. 
A tanárnőnk azt mondta, hogy hosszú évek során rájött: a magyar emberek a magyar nyelvtannal sincsenek tisztában. Tehát nem magyarázhatja mondjuk a „Relative clause”-t azzal, hogy „Tudjátok, ezek a vonatkozó névmásos szerkezetek”, amikor érettségizett, sőt, diplomás tanítványainak nagy részének halvány gőze sincs arról, mi az a vonatkozó névmás. Pedig elvileg sok éven át nyomatták nekik az iskolában. (Felvilágosításképpen: aki, ami, ahány, amilyen, ahol, stb.)
A klasszikus nyelvtanulásnál előbb van a szabály, majd jönnek a példák. Szerintem viszont sokkal jobb, ha előbb vannak az élő példák, és az alapján a diákok le tudják vonni a következtetéseket, fel tudják ismerni a szabályt. Kérdés, hogy vajon kell-e ezeket tudatosítani is?
A jobb agyféltekés angolban például egyáltalán nincsenek kimondva a szabályok, az ember a sok ismételve hallás-olvasás, és ismételve kimondás-leírás után automatikusan alkalmazza, hogy „I don’t like”, meg „Have you ever been?”, anélkül, hogy tudná, hogy épp Present Simple-t vagy Perfect-et használt. Természtesen ez a módszer áll a legközelebb a gyerekek beszédtanulásához is.
És most, hogy a végén visszakanyarodtam az elejéhez, megyek, és gyorsan bemagolom a „Gerund” és az „Infinitive” szabályait… 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése