Képzeljétek, az
újévi fogadalmamat betartottam, és beiratkoztam a váci Deutsch Haus –
English House nyelviskolába! Pozitívak a benyomásaim: nagyon kedves a
tanárnőnk, és a csoporttársaim is egész jó fejek.
Bevallom, kissé
naiv voltam. Valahogy úgy képzeltem, hogy én majd szépen bejárok hétfőnként meg
szerdánként, az órákon odafigyelek, lelkiismeretesen részt veszek, és ez alatt
a kétszer másfél óra alatt a tananyag majd szépen magától belekerül a fejembe.
Igaz, ami igaz, fontos a figyelem és az aktív részvétel, de bizony az otthoni
felkészülést akkor sem fogom megúszni.
Döbbenet, de
házi feladatot kell írnunk! Ráadásul még tanulnunk is kell, nem keveset, nyelvtant
is, sőt mi több, szavakat is. Nos, ez az én mumusom, a szótanulás. Ami
szókincsem van, az csak az elmúlt évek során az internetről, a filmekből és a
zenékből ragadt rám. Ebből következik, hogy a kiejtésük még csak-csak megy, na
de a leírásuk!
Az általános
iskolában volt külön szótárfüzetünk, középen osztással. Egyik oldalra került az
angol szó, mögé zárójelben a kiejtése, ami természetesen teljesen más volt,
mint a leírása. Ráadásul valami hihetetlen krikszkraksszal, amit a tanárunk
fonetikai jeleknek hívott, és számunkra kínainak tűnt, a másik oldalra pedig a
magyar jelentése(i). Nos, ez a szótárfüzet volt az, amiből én képtelen voltam
tanulni!
Tudtam, hogy számomra
valami más kell. A tanárunk többféle kreatív és érdekes szótanulási módszert
javasolt nekünk, amik közül első hallásra nekem a szókártyák tetszettek meg.
Rögtön vettem is
néhány élénk színű Post-it tömböt, amikkel hamarosan felcímkéztem az egész
lakást, a gyerekek óriási, a párom kevésbé nagy örömére. Ha fogmosás közben
ránézek a mosdóra, máris tudom, hogy ez a „washbasin”, ha lenyitom a konyhában a sütő
ajtaját, ott a cetli, hogy „oven”, kitöltöm a kávémat a „cup”-ba (mosogatás
után mindig új feliratot kap), aztán elhúzom a „curtain”-t (erre gombostűvel
erősítettem fel a kártyát), este pedig a „pillow” feliratú párnán hajtom álomra
a fejemet (kissé kényelmetlen, de mindent a nyelvtanulásért). A férjem kissé
ideges, mikor fésülködni próbál, de egy pink színű „comb” felirat akad a
hajába, a fiókból sárga cetlis „spoon”-t tud csak elővenni, a „remote control”-t
pedig alig tudja nyomkodni a lila fecnitől. A gyerekek viszont lelkesek, és
fennhangon olvassák a tányér alján, hogy „plate”, így, ahogy mondom, nem úgy,
hogy „pléjt”…
Nekem
mindenesetre nagyon tetszik ez a módszer, csak két bibi van vele. Az egyik az,
hogy tényleg kicsit viccesen néz ki jelenleg a házunk, mint egy kidekorált
karácsonyfa, a másik viszont, hogy csak olyan szavakat tudok így megtanulni,
amik a közvetlen környezetemben vannak. Bútorokat, edényeket, használati
tárgyakat. De mi lesz a többi szóval?
Az olyan
tárgyakkal, amik túl nagyok. A vasútállomást mégsem címkézhetem fel
Post-it-tel! Vagy a növényekkel. Áztassa szét a nyári zápor a tűzpiros „rose”-cetlit?
És az állatok? A kutya még talán kaphat a pórázára egy „dog” feliratot, de
honnan szedjek „elephant”-ot vagy „giraffe-„-ot? Nem is beszélve az olyan
szavakról, amik kézzel nem is foghatók. A gondolati dolgokat képtelenség
felcímkézni!
Erre valók a
tematikus szókártyák. Előre gyártottan is kaphatók, magunk is elkészíthetjük
őket. Ez utóbbi lehet akár családi kreatív együttlét, ráadásul az alkotás
folyamata közben már tanuljuk is a szavakat. Én csináltam a gyerekekkel egy
állatos pakkot, ahol a kártya egyik oldalán ott a szó, a másik oldalára pedig
lerajzoltuk az állatokat. Kedvencem a nyolckarú „octopus”.
Elvont
fogalmakhoz már praktikusabb az írott kártya, hiszen hogyan is lehetne
lerajzolni a békét, szabadságot vagy boldogságot („peace, freedom, happiness”)?
Ajaj! Egy angol nyelvű kéziszótár szókészlete kb. 10.000 szó, ha ezt mind le
akarnám írni, kifoszthatnám Vác összes papírboltját.
Erre találták ki
a virtuális szókártyákat. Létezik például egy nagyon jó szoftver, a Quizlet, ahol
mi magunk állíthatjuk össze a szókincs-gyűjteményeinket, de mások tematikus csomagjait
is használhatjuk. Elég csak beütnöm azt mondjuk, hogy „food”, és máris
megjelennek a feltöltött élelmiszerek. A „flashcard”-ok tehát valójában
virtuális szókártyák. Feljön a szó, nekem pedig meg kell mondani, mit jelent. Játszható
egyedül is, párban is. De leírhatjuk magát a szót is az adott definíció
alapján. A felhasználók szerint a legjobb szókártyás-játék az aszteroidás, ahol
akkor tudjuk megmenteni a Földet, ha minél gyorsabban beírjuk a szavak jelentését.
Látjátok, ha jó
az ember szókincse, akár a világ megmentője is lehet belőle…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése